A belső képeink alakíthatók, vagyis tudunk fantáziálni, álmodozni, képzelődni és álmodunk is. Ez már gyerekként velünk van. Velem is ott volt, a működése azonban felnőttként kezdett érdekelni és effelé is terelt az élet.
E témában fogok írni, érthetően, aminek megközelítése igazából akár a gondolkodás, akár a ráérzés útján is lehetséges, lényeg, hogy felismerődjön, hogy elkezdhető a belső képalakítás. Aki Képes, az képes megoldani is.
Egy tudomány attól tudomány, hogy elismeri a szakma, az anyag, a földi világ. Használja, alkalmazza, mert megalkotta, kézzel foghatóvá tette, és működőképessé. De minden újdonság egy eszméből származik, a szellem szintjéről. Belső érzetből születik, ahogyan például megszületett a villanykörte eszméje, a telefonon történő beszélgetés eszméje, először szellemi-gondolati síkon létezett, egy erős megérzésből fogalmazódott meg maga az eszme, hogy létrehozható, majd aki elég türelmes, kitartó, szorgalmas és leginkább kíváncsi volt e feladathoz, az megalkotta a földön, az eszméhez igazította az anyagot -pontosabban picit kiragadva a környezetből- a kettő együtt kezdett egymáshoz alkalmazkodni. Tulajdonképpen a szakma, a tudomány megkérdőjelezéséből születnek meg az újabb és újabb "dolgok", amik eleinte szellemiek, képek, formák, alakok és tartalmak. A folytonos megkérdőjelezésből születnek, ami a fejlődés meghajtója: a kíváncsiságból. Kíváncsiságból, ami a kérdésben rejlő befogadást jelenti annak tárgyára vonatkozóan. Ami anyagban létezik, létezik tehát szellemi szinten is, például a tudomány a szívet tartja az emberi szervezet motorjának és ezzel összefüggésben egy teljes rendszert, vagyis ennek kell lennie egy szellemiekben analog módon működő rendszernek is és arról elképzelésnek is, tehát formáknak, alakoknak. Mindezek oda-vissza hatnak egymásra, egyikről sem jelenthető ki kizárólagosság, vagy nincsen közöttük fontossági sorrend. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy ami köztük megtörténik, a kapcsolódásukból, valahol abban van a megoldás, és mindezek egyfolytában változásban vannak.
A fenti bekezdés alapja az, hogy a kíváncsiság bennünk fakad, és ahhoz, hogy elérhetővé váljon, elérhetővé kell tudnunk tenni, és képessé kell rá válni meglátni azt. Bár a következő egy hétköznapi téma, rutinból történik, és egyáltalán nem látható benne a fejlődés motorja: de ha abból indulunk ki, hogy enni muszáj, mert akkor a szervezetünk leáll, akkor a fejlődéshez mint alapszükséglet, életbevágó, hogy megtegyük és míg nem válik automatizált működéssé, addig elengedhetetlen hozzá magunkban a kérdések feltevése.
Ez pedig az élelmiszer beszerzése,és általában a bevásárlás, bár lehetne az élelmiszer előállítása is, de maradjunk a bevásárlásnál. Tehát ehhez a helyzethez elérhetővé tesszük a forrásokat, és ugyanígy elérhetővé tehetjük önmagunk számára a belső értékeinket is, ha így döntünk..magunkból, magunktól, magunk felé fordulunk, gondolati, érzelmi világunk felé, a nemlátható felé, mert ott vannak. Példánknál maradva megnézzük az élelmiszer beszerzésünk sikeres teljesítéséhez, hogy van-e pénz nálunk, táska, vagy az ami számunkra egyénileg szükséges a bevásárláshoz, ismerem magamról, hogy az nekem fontos (!) ehhez a történéshez és ismerem az utat az üzlethez, vagy a piacra, ismerem az eszközt amivel oda jutok stb. Ezekről vannak fogalmaim, elképzeléseim, milyen a pénztárcám alakja, színe stb. Enélkül nem történik meg az esemény sem. Kérdezünk és válaszolunk magunknak, vagyis bizonyos értelemben kíváncsian fordulunk felé. A belsőből építkezünk, dolgozunk, alkotunk, munkálkodunk, abból ami már felismertté vált, és ehhez elismertem hogy szükséges számomra, de ehhez tudni kellett róla, valamikor meg kellett látnom, hogy van ilyenem, és arról is lett fogalmam ezáltal, hogy nem csak van ilyenem, de szükséges is, tehát értéket képvisel számomra és még továbbgondolva arról is, hogy hogyan nem megfelelő számomra.
Lehet kintről is megközelíteni a jelzéseket, akkor külső életeseményekben történik meg, anyagban, a képalkotásra való felhívás, ami addig jelez, míg nem fordulunk felé, míg annyira kíváncsivá nem válunk, hogy nem elfordulunk tőle, hanem felé indulunk, a figyelmi fókusz megváltozik...a jelzést mindig egy érzelem, vagy testérzet közvetíti számunkra, és nem mindegy, hogy ez egy érdeklődő kíváncsiság, kellemes vagy szorítás és félelem. Figyeljük meg amikor eszünk, hogy a falat a szánkban milyen ha a szánk belsejéből figyeljük, és milyen amikor közben olvasunk például. A falatról olyankor van-e tudomásom? És milyen ha bentről figyelem és bekapcsolom az érzékszerveimet is hozzá. Jóval komplexebb élményt kapok, amit még verbalizálni is lehet. Benne vagyok az élményben, vele együtt az összes érzettel és érzelemmel, vagy inkább kívül maradok belőle. Ehhez hasonlóan működik a szemléletformálódás is.
Miből ismerhetők fel az értékeink?
Például a történeteinkből, abból amit szóvá tudunk formálni, mert elképzelésünk van róla. Ahogyan arról nem biztos hogy van, hogy a működésünk miben tért el attól, amit magam számára komfortosnak tartanék, attól, ami magam számára jó vagy jó lenne, mert abban érzem jól magam. Az már lehet kiindulópont, hogy mi számomra az, ami rossz. Ezek kapcsolódása és effelé irányuló kíváncsiság lesz az, ami egymáshoz kezdi illeszteni a másféle működéseket. Alkalmazkodtatni kezdi egymáshoz őket, surlódni fognak, ami feszültséget szül vagyis konfrontálódást, pusztán amiatt, mert az elképzelések a két esetben mások, más a képfolyam mögötti érzelmi töltet: és ebből adódik a konfliktus. Viszont ezzel együttműködve, az érzetekkel, érzelmekkel, olyan mintha egy folyó bizonyos szakaszán erősebb sodrásba kerülnénk és koncentráltabban kell figyelnünk az eseményekre, magamra, a partra és a vízre is, egyszerre. Engednem is kell és irányítanom is.
A történetek képekből állnak, folyamatból, filmből, és fotókból, ami már megfogható, amit nap mint nap tapasztalunk az életünkben jelenetek és helyzetek formájában, szereplőkkel összefüggésben, bennük pedig érzelmi tartalmakat találunk.
Erről és a "mintha' fogalmáról a következő bejegyzésben beszélek.