Egyszerűen fogalmazva az a hivatás, amire hivatottak vagyunk: hív minket. Okát nem tudjuk, csak érezzük, hogy az a valami nekünk való: feltölt, akár hajnalban is felkelünk, vagy képzésre járunk érte, kérdés nélkül elmegyünk egy vele kapcsolatos eseményre. Teszünk érte, csináljuk, újra és újra visszatérünk hozzá.
Gyerekkorban megmutatkozik a képességekben, a kedvelt időtöltésben, a vissza-visszatérő tevékenységben, amiben szívesen elidőzik a gyermek.
Az a hivatás, ami nekem könnyen megy, és nem is tudok róla, hogy számomra az egyszerű, és nem feltétlenül feltételezem, hogy másnak ez nehéz lehet. A hivatás az, ami nekem evidens, a másiknak segítség.
Az a hivatás, ami közösséget von az ember köré, mert elvarázsolja a másik embert annak a világa, ami feltárul előtte abból, mert számára az egyáltalán nem evidencia. A hivatás az, ami a személyiségből bontakozik ki, abból, ami vagyok, és ami felé elhivatottságot érzek, hogy tovább adjam másoknak, megmutassam azt a valamit magamból, könnyedén, vagy egyre könnyedebben. Amire lassan visszaemlékszem, hogy gyermekként mennyire világos és tiszta volt a tevékenységének a szeretete, az abban való elidőzésem egyszerű és kézenfekvő volt. Inspiráló erejű. Az a hivatás, amiben rájövök, hogy az lehetek, aki vagyok, éppen ezért a lehetőségeket látom meg az alakulásában.
A gyermek hivatása a játék, a gyerekek a fentebb leírtakat percről percre élik.
Amikor egy gyermek játszik, éppen hivatását éli, ezért olyan fontos, hogy ennek meg legyen teremtve a tere, helye és ideje a számukra: a lehetőségét megteremteni a korra jellemző kíváncsiság kielégítésének, ami a gyermekből akkor és ott fakad. Ez tartja őket játékban, mozgásban, vagyis életben.
Felnőtt korra ez a kíváncsiság kikophat, de jó hír, hogy visszanyerhető, ha megismerjük a működésünket. Az inspiráció újra megjelenik, ahogyan az életöröm és a kreativitás is ezzel együtt.
Ma egyre nagyobb az igény arra, hogy a munka, karrier ne csak pénzkereseti lehetőség legyen, hanem egy olyan színtér, amiben az önkifejezésen túl az eredendő képességekre, készségekre alapozó kibontakozási lehetőség is megjelenjen, vagyis szeressük azt amit csinálunk, de tudjunk arról, hogy ez munkával jár, kívül, belül egyaránt.
"Most magamba nézek, és látom az énemet, ezt az erőtlen és céltalan valamit, ami engem tesz. Az én nem elég erős, pedig annak kell lennie, ismernie kell a célt, de nem ismeri. Az énem bizonytalan, túl sok tévedést és féligazságot ismer. Az én változik, és erről nem tud. Keveset tud a valóságról, és sokat az álmokról. Ami ma vagyok, az áll rendelkezésemre későbbi énem felépítéséhez. Ami most vagyok, az nem az, ami lenni akarok, noha nem tudom pontosan, mi az, amit nem akarok.
De akkor mi az én? Az én énem egy válasz minden emberre. Ez az, amit a várakozó világnak nyújtok, és ebből fakad minden, ami más.
Az én azért van, hogy teremtsen."
JOHN D., 17 ÉVES, IDÉZI PETER BLOS: ON ADOLESCENCE
Szeretettel látlak.